Eljött az újabb, ezúttal a második bejegyzés ideje, és mi lehet vajon az az Eric André Show?
Na, mégis mi a büdös franc lenne, hát ez:
Vegyük csak sorban, balról jobbra...
- Hannibal Buress mint önmaga, ő Eric Andre szárnysegédje, a díszfasz, a humortárs. Eric Andre ősellensége és kollégája.
- Eric Andre mint önmaga, a képen kiváltképpen kulturált pozitúrában, az asztalnál békésen üldögélve sajnos (vagy nem, miért lenne sajnos?) nem azt csinálja, amit általában a műsorban csinálni szokott. Ugyan már látni véljük a kikandikáló fenyegetést a kép sugározta baljós nyumalomból, mégse tudjuk mi vár ránk.
Ha mondjuk menet közben bekapcsolódunk véletlenül az Eric André Show egyik epizódjába, valószínű, hogy éppen valami nagyon agresszív/kifejezetten irritáló eseménybe fogunk botlani, átvitt- és mentális értelemben. Néha a komédiázás, de inkább az anti-komédiázás van előtérben, máskor meg egyenesen horrorba illő feszültségkeltésnek lehetünk váratlan tanúi. Vagy mondjuk annak, hogy egy kutya lóg Eric Andre karján, miközben a másik karja lángol. Így kell elképzelni:Na, ez már jobban illusztrálja azt amiről beszéltem. Erre már lehet mondani, hogy igen, ilyen ez az Eric Andre show.
A főcímek díszletszétverő performanszai rögtön világos képet adnak arról, hogy milyen természetű földekre evezünk, de biztosak csak abban lehetünk, hogy vagy Eric, vagy Hannibal, de valaki meg fog halni. 
Ha azt kérdezed, ugyan mi történhet még itt egész pontosan, és ezt anélkül akarod megtudni, hogy LETÖLTENÉD majd MEGNÉZNÉD a saját szemeiddel, akkor ezt mondom: történik itt minden, nincs hiány a sorozat (egyik) védjegyévé vált őrült utcai prenkekből, a teljesen érthetetlenül felbukkanó Kraft Punkból, és az igen nagy népszerűségnek örvendő, botrányos Bird Up!ból sem, mely alapjbaiban rengette meg nézők millióinak világképét. Emellett vannak sztárinterjúk, mint minden rendes talksóban, pl. az igazi George Clooneyval, vagy az amúgy tényleg igazi Jack Blackkel. Az őrületben természetesen a vendégek is részesülnek, mivel rend szerint jól kibabrálnak velük. A mit sem sejtő Jimmy Kimmelt például a székének vászna alatt bújó ember csiklandozta heréjén.
És igen, szembesüljünk a nyilvánvalóval: Eric valóban sokat merített a korai adult swimes Space Ghostból (mely gyakorlatilag szintén antitolksó), a Wonder Showzenből, vagy a híres Tim & Ericből, de a hozott anyagok ellenére mégis műsorának kovácsa marad. Kellemetlen sztendapmonológjaival és ámokfutó kirohanásaival hozzáadja azt az eksztra szarréteget, ami az ő saját tulajdon találmányává teszi a sót.

Ugyan mára már nehezen talál vendéget aki megbízna benne, de úgy tűnik ebben a formulában ez ugyanannyira tipikus következmény, mint amennyire követelmény az, hogy legyen tudatlan áldozat. Szóval ez így nagyjából ennyi. Szép volt, jókor volt rossz helyen (vagyis jó helyen), és hozott egy kis friss vért a móka világába. Igazi emberi vért. Ami egy jó dolog.

Igen, a hír igaz, megérkeztünk első posztunkhoz! Lássuk csak, mit is takar ez a bizonyos Stella név, hmm, vajon mi lehet... (remélem kiderül!)


A Stella egy roppant kifinomult és sajátos humorérzékenységet kielégítő, mondhatni hiánypótló darabnak számít a KOMÉDIA TAJTÉKZÓ TENGERÉN, ahogy nevezni szokás.

DE MIRŐL IS VAN SZÓ? Elmondom. Az internetes sorozatként induló, 3-8 percig terjedő kisfilmek finom intellektualitással vegyes primitivitást ötvöző rövid történetekben bontakoznak ki, melyeket a szűk körökben mostanra jól ismert, és kisebb kultusszal rendelkező társulat, a háromtagú Stella ad elő. Hogy miért éppen Stella a nevük, azt nem tudom, ahogy azt sem, hogy a Monty Python miért éppen Monty Python, vagy az Uborkának mi köze van az uborkákhoz, nem is beszélve a Saskabaréról*. Ugyan miért pont sas? De félre a tréfával, vegyük csak sorra, kik is ezek az alakok, akik a Stella:

1. Michael Showalter
Michael Showaltert nevezhetjük a társulat legismertebb, legsikeresebb tagjának. Legutóbb nagy vihart kavart rendezésével, a The Big Sick-kel, melyet számtalan díjra jelöltek, hatalmas közönségsikert aratva. A Sillicon Valley-ból ismert Kumail Nanjiani-t például egy csapásra a középpontba is helyezte. Ugyan David Wain-nel és Michael Ian Black-kel kezdte pályáját (első közös sikerük például az ikonikus Wet Hot American Summer (2001)), önálló szárnypróbálgatásai közé tartozik a remek Baxter című film is, melyben (sajnos akarata ellenére) főszerepelt, úgy, hogy íróként és rendezőként is jegyzi a filmet. Nagyszerű ember.

2. David Wain

A képen hatalmas ceruzával mutatkozó David-nek sincs miért szégyenkeznie, rendezőként rengeteg dolgot köszönhetünk neki, például a már említett Wet Hot American Summer-t, melyből később két évadnyi sorozatot is készített. Legutóbb az A Futile and stupid gesture (2018) című rendezésében mesélte el a National Lampoon nevű botrányos amerikai humormagazin fellendülését és bukását. Kiváló rendezői tehetség, valószínűleg ő az agy a Stella sorozat mögött. 


3. Michael Ian Black  
Ő a trió azon alakja, akiről nem akarok sokat mondani. Én személy szerint nem különösebben kedvelem, de kétségtelenül fontos eleme a társulatnak, mivel annak tagjának mondható. Színészként rend szerint találkozhatunk vele David Wain valamint Showalter rendezéseiben, továbbá sztendappróbálkozásairól is megtekinthető felvételek készültek. Mostanában főleg arról híres, hogy vicces gyermekkönyveket ír, amellett, hogy évtizedek óta nem kedvelik egymást a sztendap- és podkasztmester Marc Maron-nal.  Róla ennyi elég volt, én azt mondom.

A Stella shorts tehát ízléstelen gegekkel operáló, elképesztő rövidfilmek archívuma, melyekben a három őrült, talán szellemileg korlátolt karakter öltönyben rohangál, nevet, sír, vérzik, vagy eszik. Abszurd és idegesítő karikaturáik ők valaminek, melyről talán ők maguk sem tudják, micsoda. Bizarr, dilettáns viselkedésük szórakoztatónak mondható, igaz, ezt nem csekély szégyenérzettel tudom csak leírni. Visszatérő poénokat durrogtatnak például az AIDS-ről, és az epizódokban nem ritkák a halálesetek, a pornográfia, a '80-as évek slágerei, és egyéb undorító dolgok sem.
A kisfilmeket látva egyértelmű, hogy infantilis, bolondozó barátok garázsprojektjeit láthatjuk, melyet a felvonultatott komikusok (úgy mint Zach Galifianakis) professzionális filmforgatások között forgattak, minimális költségvetés igénybevétele nélkül. Eképpen a filmek videóminősége és operatőri munkája amatőrvideókat megszégyenítő igénytelenségben pompázik. Ám ha ezen túltesszük magunkat, igényesebb látványfilmvígjátékokhoz szokott szomorú szemünk olyan élvezetes jeleneteket csodálhat meg, mint például mikor a srácok a télanyó hatalmas barna (szpojler) dildóján cuppognak csoportosan, azt szégyentelenül és komikusan nyalogatva, mondjuk ki: fellációról beszélhetünk. (szpojler vége)
Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy ez a fajta alpári, sokszor pornográf humor könnyen elidegeníthet olyan embereket, akik nem vevők erre a fajta humorra. Dehát éppen ez olyan szép abban, amit a Stella létrehozott: hogy nem tetszik szinte senkinek.
Ízléstelen, meghökkentő, konzisztens önismétlése ugyanazt képes nyújtani, mint a nagyvásznon milliós költségvetésből fingó sztárok, az átlagközönség számára mégis túlzottan alpári. Ha gyerekkori traumák áldozata vagy, és rajta vagy az autista spektrumon, akkor, hát, akkor ismerkedj meg a Stellával.




(*: a Saskabaré címe Sas József nevén alapul)